Thursday, 28-Apr-22 23:17:12 UTCVolt Egyszer Egy Hollywood Kritika Spoiler | Volt Egyszer Egy Hollywood Kritika - Lábak Mesterfokon
Mielőtt beültem volna a moziterembe, azt hittem könnyű dolgom lesz, mikor elkezdek a filmről írni. Aztán kijöttem 2 óra és 41 perc után, és azt se tudtam mit szóljak. A "Volt egyszer egy... Hollywood" egyáltalán nem olyan film volt, mint amilyenre számítottam, vagy amilyenre bárki is számíthat, és ezt a legpozitívabb értelemben írom. Ez egy olyan film, amit egyszerűen látni kell, mert nem lehet pontosan megfogalmazni az élményt. Quentin Tarantino 9. alkotása merőben eltér korábbi filmjeitől, úgy, hogy közben az összes filmjére visszakacsint, legyen szó kameraállásokról, karaktervonásokról vagy akár szinte egzakt jelenetekről és mozdulatokról. A történet kezdetén megismerkedünk a három főszereplővel. Először a dinamikus duóval találkozunk, azaz Rick Dalton-nal (Leonardo DiCaprio), a veterán színésszel és hű társával, Cliff Booth-al (Brad Pitt), aki végig kísérte Rick-et egész karrierje során, mint kaszkadőrje. Gyors ugrás egy Los Angeles-be tartó repülőgépre, amin épp pályafutása kezdetén lévő Sharon Tate (Margot Robbie) utazik.
Series
Köt minket a spoilereskü, szóval bátran olvassátok el, milyennek is láttuk Tarantino legújabb alkotását. 1969-et írunk, Hollywood épp az aranykorát éli, a színészlegendák pedig egymásnak adják a kilincset a nagyobb stúdióknál. Az álomgyár azonban amilyen könnyen felkarol, olyan könnyen el is enged, és ezt Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) a szemünk előtt tapasztalja meg. Az '50-es évek színészlegendája ma már - a televíziózást követően - csupán a gonoszt megtestesítő karakterként asszisztál az ezüstvásznon a feltörekvő fiatal főszereplők mellett. Az alkoholproblémákkal küzdő színész fényűző villát tart fenn Roman Polanski szomszédságában és rengeteg segítséget kap dublőrjétől, Cliff Boothtól (Brad Pitt), aki a kaszkadőri feladatok mellett Rick sofőrjeként és a Cielo Drive-on álló Dalton-rezidencia gondnokaként is tökéletes munkát végez. Kettejük munkabarátságán keresztül nyerhetünk betekintést Hollywood kulisszái mögé és kapunk egy tökéletes korkörképet, amolyan tarantinós stílusban. Azt már a címből és az elhullajtott előzetesekből - amiket bátran nézzetek, mert semmit nem spoilereznek - is kitalálhattuk, Tarantino kilencedik filmje egy óda Hollywood hőskorához, amely a '60-as évek filmművészeti csodáit idézi meg és hivatkozza a végtelenségig, így jaj annak, aki tudatlanul ül be a moziba.
- Vaiana 2 teljes mese magyarul szineszekkel
- Scooby doo és a madárijesztő video
- Volt egyszer egy hollywood kritika spoiler tv
- Volt egyszer egy hollywood kritika spoiler video
- LCD és LED tv kijelzők (bontott) – ELKO-4 bt webáruház – LED és LCD TV alkatrészek
- Volt egyszer egy hollywood kritika spoiler free
- Volt egyszer egy hollywood kritika spoiler online
- Tiszatáj online - irodalom, művészet, kultúra
A film első felvonásában, ami szerintem legalább másfél óráig tart (ilyet is csak Quentin engedhet meg magának), elmélyülhetünk a 3 karakter életében, tulajdonképpen bármi komolyabb történés nélkül. Első a karakter. Rick Dalton úgy érzi színészi pályája vakvágányra futott, Cliff Booth éli a maga kalandos életét, Sharon Tate izgatottan ül be a moziba, hogy megnézze alakítását a " Bontóbrigád" című filmben. Így élnek ők, és mi együtt utazunk velük, együtt nevetünk velük, tulajdonképpen a barátaink lesznek, mire a film véget ér. A történet maga 3 napot ölel fel: egy februári hétvégét és egy napot augusztusban. A három főhős kalandja valóban rászolgál a "Volt egyszer egy... " címre: úgy érezhetjük, hogy egy Hollywood-i körúttal egybekötött "mesére" visznek minket (helyenként még egy narrátort is kapunk, mint idegenvezető), ahol egy pár órára betekintést nyerhetünk a filmes és egyéb nagyágyúk életébe, ami persze nem mindig tökéletes. A film részletesen körül járja a "kiégés" fogalmát Rick karakterén keresztül, amit néha kissé szájbarágósan, de kétségkívül zseniálisan tálal a film első kétharmada.
A néző még azt sem tudja elképzelni, hogy ez a kedves, nyugis figura amúgy kinyírta a feleségét, s nem tudja, hogy végül hős vagy antihős-e. Amikor viszont alkalma adódik, lesújt: Bruce Lee-re és a hippire, aki kiszúr vele egy feszültségteljes jelenet végén. A Volt egyszer egy… Hollywood, valljuk be, szörnyen macsó film. Nem Tarantino legjobb filmje, sőt, talán a legjobb ötben sincsen benne, nem csoda, hogy Cannes-ban végül nem nyert semmit. A filmes, akiért a Ponyvaregény, a Becstelen brigantyk vagy a Tiszta románc forgatókönyvei miatt írógenerációk lelkesednek, most nem lep meg igazán nagy dialógusokkal. Sőt, az egyébként meglehetősen lassú, unalmas film dramaturgiáját is látványosan megtöri egy időbeli ugrással, és az ugrást áthidaló narrációval. Annál nagyobb örömét leli abban, ha a tetőn félmeztelenül antennát szerelő, szálkás Brad Pittről mutathat képeket, vagy ha csak a szemtelenség kedvéért elírhatja Racquel Welch (sic! ) nevét egy neonfeliraton. Hogy mennyire azonosulunk a főhősökkel, mennyire a sztárszínészekkel azt a néző kibogozni sem tudja – az biztos, hogy a nagyszerű komikusi vénával megáldott Pittet és az igényesen játszó DiCapriót nehéz nem szeretni.
S de l'épisode
Kilencedik filmjében saját magát is kimaxolta a rendező. De, ahogy a Becstelen Brigantyk esetében is, akármi történik, a felszín alatt mindvégig ott a történelmi tények feszültsége. Pontosan tudjuk, hogy közeledik 1969. augusztus 8-a éjjele, amikor Manson küldöttei mészárlást rendeznek Polanski és Tate villájában. A kérdés csak az, hogy mit kezd ezzel Tarantino. Remek érzékkel építi fel a sztorit mindenestre, fokozatosan adagolva a feszültséget, bravúros könnyedséggel talál utat a szekta búvóhelyére, és látszólag mintegy mellékesen fest portrét a hippiként induló, ám hamar gyilkossá váló huszonéves emberekről, akik őszintén hisznek a filmben egyszerűen csak Charlie-nak nevezett férfi víziójában. Ezzel párhuzamosan egy sokkal komikusabb tragédiát is nyomon követhetünk, Rick Dalton rögös útját vissza a csillagok közé. Ha Leonardo DiCaprio A visszatérő című filmben 110 százalékot nyújtott az Oscar-díjért, itt nagyjából hetven százalékos fordulaton pörög, de azért így is sok mindent láthatunk tőle, főként zugpiálást és könnyeket.
Cliff Booth (Brad Pitt) és Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) (Fotó/Forrás: Sony Pictures Entertainment) Tarantino csak meg akarja mutatni, mire képes a film mint médium. Tudja, hogy az alkotást koherens sztori és eredeti forgatókönyv nélkül is zabálni fogjuk. És igaza van. Persze nem mintha nem lennének izgalmas beszélgetést gerjesztő kérdések a filmben. Csakhogy a rendező a legkevésbé sem töri magát azon, hogy bármit is mondjon ezekről a kérdésekről. Ilyenkor érzem úgy, hogy Tarantino filmjeit boncolgatni nagyjából olyan, mint Marvin hulláját fuvarozni szerte a városon. Piszkos meló, és a dörzsölt Mr. Wolf kell hozzá, hogy minden kérdést elsimítson. Rögtön itt van az első, amit Tarantinónak Cannes-ban is nekiszegeztek: mi a helyzet a nőkkel? Tereskova mondta egyszer egy interjúnkban, hogy Tarantino igazi feminista, és ebben lehet valami. Legalábbis értem, mire utal. A Kill Bill halálosztó heroinája vagy Jackie Brown a feminizmus számára érdekes figurák, ahogy az is, amikor az Aljas nyolcas című filmben minden, a vásznon feltűnő folyadék a női főhős arcán végzi.
Szándékosan csavart egyet a film a megszokott recepten, és talán példátlan, hogy mennyire el tud varázsolni annak hollywoodi miliője. Ám a hamisítatlan, sokat emlegetett "Tarantino-féle" dialógusok és történetmesélés számomra nagyon hiányzott a legfrissebb produkciójából, a megunhatatlan hangulat dacára. A Volt egyszer egy… Hollywood egy igazi rétegfilm, ami beállítottságtól függetlenül egy vérprecíz, elejétől a végéig igényes nosztalgiautazásra szólítja fel a nézőt - teszi mindezt egy tartalmas sztori rovására. A filmvégi hatás közel sem lesz garantált vagy annyira kézen fogható, mint korábban - Tarantino pedig sosem állt egyszerű rendező hírében, hál' istennek. Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!
Quentin Tarantino legügyesebb forgatókönyvi húzása, hogy szinte elkülöníthetetlenül keveri a filmben a valós tényeken alapuló és a teljesen fiktív elemeket, mindegy, hogy tényekről, eseményekről, filmekről vagy éppen szereplőkről van szó. Története középpontjába két fiktív figurát helyez, a középszerű tévéwestern sorozatok főszereplőjeként kenyerét kereső Rick Daltont ( Leonardo DiCaprio) és állandó kaszkadőrét valamint mindenesét, Cliff Booth-t ( Brad Pitt) - mindezt elsősorban azért, mert a történet szerint az előbbinek pont Polanskié mellett van háza. Rick a film első dialógusában, egy Al Pacino által játszott producer szemüvegén keresztül szembesül azzal, hogy a Vérdíj törvénye című – ugyancsak fiktív – sorozat befejeztével túl van karrierje fénypontján, ezért bármennyire lenézi az olasz westerneket, érdemes megfontolnia a spagettiwestern-rendező Sergio Corbucci ajánlatát. A filmben Rick és Cliff néhány napját látjuk, egyikük forgat, másikuk addig a ház körül tesz-vesz vagy stoppos lányokat furikáz.
Tarantinóra mindig és most is jellemző a mérhetetlenül precíz, egyben ösztönös alkotási folyamat, ám még ha tudatos szándék is vezérelte, a kilencedik filmjének nem tett feltétlenül jót a kötetlenebb történetmesélés, ami olykor tényleg a Ponyvaregényre emlékeztetheti majd a nézőt. A Volt egyszer egy… Hollywood sava-borsa tagadhatatlanul annak hangulatában, szettingjében és egyszerűen hibátlan atmoszférájában rejlik. Amikor azt írom, hogy hibátlan, akkor azt komolyan is gondolom - ennyire gazdag, élettel teli és autentikus formában (legalábbis készséggel elhiszem, hogy az) soha nem láttam még Los Angelest, és ne aggódjunk, lesz időnk bőven elveszni benne. Piszkosul sok kocsikázás és úgy általánosságban városnézés tölti ki a Volt egyszer egy… Hollywood játékidejét, és rá lehetne vágni minderre, hogy céltalan időhúzás, de közel sem erről van szó. A film egyik és talán legfontosabb szándéka is, hogy egy imádni való és rohadtul szórakoztató korképet kapjunk a hollywoodi sztárok világáról. Egyik korábbi Tarantino-mű fényképezésében sem lehetett még ennyit gyönyörködni és úgy igazán elmerülni, mint most, a különleges hangulatú időutazást pedig újfent egy brutálisan erős zenei válogatás egészíti ki.